– Jövő május van. A Vastüdő az utolsó fordulóban a feljutásért játszik, miközben ugyanabban az időben a Fradi a bajnoki címért küzd az utolsó körben. Melyiket választod?
– Vastüdő – vágja rá, aztán elneveti magát. – Áá, necces. Végülis Lipcsei búcsúmeccse helyett is Tüdő-meccsre jöttem. A Vastüdő a barátok miatt van, nyolc éve. A Fradi meg húsz. Ne várd, hogy látatlanban döntsek.
 

– Hogy lettél te az Alapító Atyák egyike?
– Volt a Szent Lujzában egy szép emlékű Deportivo Nyakonrúglak nevű csapat. Mindenkit leigazoltak, aki egyeneset tudott rúgni labdába. Rengetegen voltunk, nagyon sokan. És miközben olyan sztárok, mint András Robi meg Bicsák játszottak, mi ott ültünk a pad végében. 2003 júniusában aztán fogtuk magunkat és a Lujzában megalakítottuk a Vastüdőt. Még Matyi is tag volt, mint elméleti szakember, bár őt csak egyszer láttam játszani egy kiegyenlítő focin, amikor seggrészeg volt mindenki. Bárány volt a szépfiú, így ő lett a főnök. Az első meccsünkön heroikus győzelmet arattunk, nyertünk 6–5-re. Erre az egész egyetem felkapta a fejét, mert az egyik legjobb gárdát vertük meg. Így indult. A többi már történelem. 

– Miként lettél te a főgóré?
– A Bárány Pestre költözésével. Én más típusú ember vagyok, nem spannolok le egyből mindenkivel, de addigra, 2005–2006 környékére már mindenkivel jóban voltam. 
 

– Hogy van az, hogy mindig elfogadtak a többiek?
– Ezt nem tőlem kellene megkérdezni… A Vastüdő kezdettől fogva baráti társaság volt, amelynek fontos volt a foci és nem volt más, aki elvállalta volna a szervezést. Mindenki játszani akart, de senki nem akart futkosni utána. Azért idő is kellett persze hozzá. Van tisztán egy emlékképem arról, amikor már éreztem ezt. Wundi egy meccsen – amelyen két esernyőcsellel küldte el a védőjét, majd gólt rúgott – kijelentette, hogy márpedig ez így lesz, mert Tusy így mondta. Én nem hallottam ezt a mondatot, csak visszahallottam, de nagyon jólesett. Persze konfrontációk mindig is voltak, de ezeket átvészeltük. 

– Egyszerre vagy elnök, menedzser, cséká, sajtós meg minden. Nem sok ez?
–Most, hogy már dolgozom, egy kicsit igen. A meccsbeszámolókat még megírom, de másra egyre kevesebb az energia. A kutatómunka más együttesekről olykor már kimarad, de mióta beköltöztünk Pestre, Bö azért sok terhet levett a vállamról. Persze a blogon lehet, hogy meglátszik ez, de a szakmai munka rovására semmi nem mehet. :)  

– Érezted valamikor is azt az elmúlt nyolc évben, hogy veszélyben van a Vastüdő léte?
– Volt egy időszak, amikor a csapat 80 százaléka már Pesten lakott, a bajnokság „szervezettsége” pedig akkor sok mindent megnehezített. De mindig beszéltünk róla, s ez volt a fő. 

– Minden héten összejövünk immár évek óta. Melyik volt a legjobb Vastüdő? Nem is pályán elsősorban, hanem azon kívül.
– Nagyon nehéz összehasonlítani. Nem akarom, hogy bárki is félreértse, de itt Pesten összejövünk, játszunk, aztán sörözünk. A Pázmányon meg volt olyan, hogy a Lovász elordította magát a pályán (pozitív értelemben), aztán mindenkinek kuss volt. El kell ismerni, hogy az akkori csapat jobb volt, szakmailag azok voltak a „topévek”, ha lehet ilyet mondani, de emberileg talán közelebb áll hozzám a pesti csapat. Nyilván azért is, mert itt a mag esetében már hosszú évek barátságáról van szó. Nekem ezért jelent mindig nagy nehézséget, ha új embert kell hozni. Emlékszünk, volt olyan tagja a csapatnak, aki nagyon technikás volt, nagy spíler, valahogy mégsem illett a csapatba. Mindig elgondolkozom azon, hogy kell-e nekünk új ember. Persze, most is kellene védő és csatár, de nem akarok elveszíteni senkit miatta ebből a gárdából. Le ne írdd, de talán ha kiesünk, akkor sincs tragédia. 

– Mi lesz a Vastüdővel mondjuk tíz múlva?
– Hát… Ne menjünk annyira előre. Nekem van egy álmom, hogy két év múlva, amikor a Vastüdő tízéves lesz, kibérelünk egy focipályát valahol, és mindenki, de tényleg mindenki, aki a Vastüdőhöz tartozott egyszer hozhatja a feleségét, barátnőjét, barátját és játszunk, sörözünk meg jól érezzük magunkat. Amikor mindenkinek családja lesz már, akkor nyilván nem fog ilyen zökkenőmentesen működni a dolog, mint most. Bár én akkor is kötném az ebet a karóhoz. 

– El tudod képzelni, hogy egyszer nagypályás meccset játszik a Vastüdő?
– Azt el, de úgy kikapunk, hogy… nagyon. Akkor lenne értelme, ha lennének még olyanok nálunk, akik játszottak már nagypályán. Ott viszont van egy nagy veszély, méghozzá hogy nincs folyamatos csere. Azt pedig látjuk, hogy csapatunk legjobbjai is negyedórára vannak kalibrálva kispályán, már ha beleadnak mindent. A kérdésre konkrétan válaszolva, bulimeccsen esetleg. 

– Ismét jövő május van. A Vastüdő a feljutásért játszik, az állás az utolsó percben 2–2, de csak a győzelem elég. Hetest kapunk, odaállsz a labda mögé?
– Oda! Lehet, hogy fölérúgom, de oda. Mindig bennem van az, hogy ez egy baráti társaság, ezért vagyok bárkinek is képtelen oda szólni, hogy mondjuk „B+, Zoli, fussál már!” Néha azért kijön, és ha más csapatról lenne szó, akkor megtenném ezt, de itt nem akarok senkit megbántani. Visszatérve a kérdésre, ha más nem állna oda a heteshez, aki technikásabb, akkor én elvállalom, mert olyan sportközeg az ideám, ahol a cséká odaáll. 

– Végezetül zárjunk komolyan. Győzelem vagy Szibéria?
– Hát, nem is tudom… Szibéria. :) Persze, mindig jót röhögünk ezen, amióta Vadócz papa kitalálta, és ez egy jó szlogen, tudjuk magunkat vele spannolni, de… Szóval Szibéria.