Nélküle ma a Vastüdő nem lenne olyan és az, ami. Nem úgy, mint Pali, de ő is megkerülhetetlen. Ha tutira akarod megtudni, mikor lesz a meccs és hogy állunk a tabellán, őt hívod; ha félsz, hogy nem leszünk meg, szintén. A csapat – és a blog – lelke: Bö.

Az elmúlt években csak akkor rendeztek nélküle Vastüdő-összecsapást, mikor a hasonnevű zenekar tagjait próbálták megverni a valóban kritikán aluli perecesi teljesítmény után – de az is lehet, hogy még akkor is ott volt… A csapat egyik legalázatosabb tagja, aki ha úgy hozza a sors, pippós-lesipuskás vére ellenére egész meccsen hátul önti ki a betont. De vajon hogy lett ebből a Pumuklira hajazó kis honvédosból mára egy Botis Puyol nimbuszával bíró VT-százados? Alább erre kerestem a választ.

– A Vastüdőért még arra is képes vagy, hogy a csapatból szinte már csak egyedül kitartasz a névadó szenvedélynek, nehogy szó érje a ház elejét…
– Azért szerencsére még itt van Peti, meg néha „besegít” Csabi is, de igazából már én sem vagyok a régi, tervezem, hogy végleg szakítok vele. Kell a kondi.

– A ciginél már csak hosszú hajad nőtt hozzád jobban. Mióta növeszted?
– Már Piliscsaba előtt is hosszú volt, de egyszer az egyetemen is levágattam. Másodéves voltam, akkor csak egy centis volt, azóta növesztem megint.


– Akkor a vastüdős korszakoddal szinte egy hosszúságú. Hülye a kérdés, de te hogy lettél Vastüdő-tag? Valami nem lehetett rendben a winchesteresekkel, hogy eljöttél onnét…
– Kezdjük az elejéről. Elsős koromban még Marci vitt be a Winchesterbe, Zsoltival mentünk ketten, aztán a Marci később kihagyott egy évet, mi pedig összehaverkodtunk Petivel meg Wundival, és csináltunk egy külön csapatot. Az volt az Oszasuna BFF nevű formáció – sok remek, ám soha sehol sem bizonyító játékossal. Kiváló volt a marketingünk is, még egy szlogent is kidolgoztunk, ez volt a ma már vállalhatatlan Bear, Fuck, Fight! Igazi klasszikus csabai alakulat volt: tétmeccset nem játszottunk, de volt egy esőben rendezett, alighanem egykapuzásba torkolló Catenaccio elleni barátságos fellépés, ami előtt ráadásul rendesen felöntöttünk a garatra. Jellemző, hogy az ellenfélből csak Káplár Andris mert eljönni, de sajnos hiába volt a felkészülés tökéletes, a bajnokság csak haldokolt, így a folytatás elmaradt. A következő szezon elején aztán a koleszosokkal voltunk kint focizni a betonoson, és rúgtam egy gólt. Alighanem Tusi volt az, aki kiszúrta az őstehetségem, s rögtön mondta, hogy gyere. Akkor még nem voltál te se, Peti se, Lajos meg már nem, de a mag adott volt.

– Ez a hőskor, ahogy viszont Pestre kerültünk, központi figura lettél.
– Bevallom, az első évet, amikor ide kerültünk, annyira nem szerettem. Petivel, Wundival, Zsoltival nagyon jóban voltam, de az egész társaságot kicsit szedett-vedettnek éreztem. Persze, akkoriban ittunk meccs előtt, ami ma már szintén vállalhatatlan, és nem vettük olyan komolyan az egészet. Jó-jó, ma sem vesszük véresen komolyan, de megvan a sorrend. Szeretek úgy lejönni a pályáról – akár cserébe, akár végleg –, hogy mindent kiadtam magamból. Aztán lehet menni sörözni.

– Mikor változott valami?
– Talán a második évben. Gorán visszajövetele szerintem sokat számított, ő egy kicsit kapocs volt mindenki között, pályán belül és kívül is. Az is sokat számított, hogy elkezdtem érezni, bíznak bennem a társak, meg nyilván, hogy jöttek az eredmények és volt sikerélmény. Ez talán ma már nem számít, de az is igaz, mindenki úgy áll hozzá: a lényeg, hogy megtegyünk mindent, s hogy az mire elég a gyorsabb, ügyesebb, állóképesebb riválisok ellen, majd kiderül. Akkor talán nem mondtuk ki, hogy kicsit klikkesedő a csapat, de ez idővel megváltozott, ráadásul igazi csapatemberekkel is erősödtünk.

– Mikor Tusival beszélgettem a csapategységről, akkor az lepett meg leginkább, hogy a jelenlegi gárda egységét milyen magas szintre helyezi a Vastüdő történelmében.
– Ezt én is így látom. Fontosak a győzelmek, de nem mindig az eredmények üldözése az elsődleges. Legutóbb ugye volt egy kis parázs abból, amit Vércse elkeseredésében kimondott, hogy nem vagyunk idevalók. Én ezt kicsit túlzásnak tartom, de az igaz, hogy ha a bajnokságból random kiválasztunk egy csapatot és azt mondjuk, egy az egyben, játékosonként játsszuk le a meccset, akkor szinte mindenkitől kikapunk. De ahogy a mai meccs is megmutatta, mi nem ezt a játékot játsszuk. És ki volt a csapat legjobbja? Persze, hogy a Vércse.

– Ha már az egyéni képességeknél tartunk, engem lenyűgöz, hogy te az elmúlt években rendre tudtál még fejlődni. Ami azért nem kis szó 22-23 éves kor fölött.
– Nekem – ahogy már mondtam – nagyon sokat számít a bizalom. Hogy érzem a társakon, mernek passzolni. Fura kimondani, de ezt egyébként sokáig nem volt így, önbizalomhiánnyal küszködtem. Ez mára megváltozott. Most meg merek olyan dolgokat csinálni, amit két éve biztosan nem, és a labdával is többet találkozok. Ebben biztosan benne van, hogy egyszerűen jól érzem magam ebben a közösségben. Élvezem a perceket, amit a pályán töltünk. Ahogy küzdünk egymásért. És önmagunkhoz képest szerintem jól is játszunk. Ehhez persze hozzátartozik az is, hogy ha megbeszélünk egy taktikát, akkoris beállok a sorba, ha nem feltétlenül értek vele egyet. Csak így működhet jól.

– Azon felül azonban, hogy játékoddal is nyilvánvalóan előreléptél a Vastüdő ranglétráján, az elmúlt években több új fiú is általad került be a „klubba”. Nálad futnak össze a szálak. Ez hogy alakult ki?
– Ebben sok tudatosság nem volt. A Palit már babakocsis kora óta ismerem, nem emlékszem olyan korszakra, amikor ne ismerném őt, nyolcévesen már együtt rugdostuk labdával a paradicsompalántákat A Csabival hasonló a helyzet, ő eggyel alattam járt suliba, a kerületi Géza bá fociján nyomtuk együtt. Vércse meg az utóbbi években került be a társaságba, s úgy tűnik, ott is ragadt. A Vastüdőnél pedig mindig úgy történt, hogy kellett valaki. Kell egy védő… Hát ki legyen az? Jött a Pali, s a többi. Emberileg aligha lehet ellenük kifogás. A központi szerephez pedig hozzájárult az, hogy mióta felkerültünk Pestre, segítettem Tusinak, és mindig részt vettem a csapat dolgaiban.

– Vastüdő tíz év múlva?
– A lényeg, hogy egyben maradjunk, s valamilyen formában focizzunk. Ez a csapat már kiállta az idő próbáját. Nehezen tudom elképzelni, hogy ez a társaság szétessen. Hogy tíz év múlva mi lesz, bajnokságban játszunk vagy csak termet bérelünk, nem tudom. De a Vastüdő keretet ad hozzá: emiatt összejövünk hétről hétre, és nem húzunk szét. A foci ehhez tökéletes alap.

– S a klasszikusra mit felelsz: győzelem vagy Szibéria?
– Ha Szibériában van két kapu meg a közelben egy kocsma, tőlem lehet az is.